Újra eszembejutnak AZOK az idők.Ahogy hozzámért,ahogy megölelt,ahogy megcsókolt.Minden.
És itt máris meghazuttolom magam,hisz aztmondtam,megállok,vége a siránkozásnak.
Úgytűnik ,nehezebb lesz, mint gondoltam.Azt hittem,simán hátat tudok fordítani a múltnak,el tudom hitetni a környezetemmel,és magammal,hogy már nem szeretlek Téged.
Hát nem.
Ironikus,hogy mennyire tudlak szeretni ennyi idő,fájdalom,könny után is.
Ez az egész...a múlt lezárása,egy ember kitörlése a gondolataidból, az előretekintés,nempedig hátra egyszerűnek tűnhet. És ha az ember kellőképpen erős,az is.
Nos,én nem tartom magam lelkileg egy romhalmaznak,kicsit kupivan,de eljön az idő,mikor mindent a saját helyére teszek.A lényeg,hogy nem vagyok gyenge ember.
Szembe tudok nézni a következményekkel, el tudom viselni a csalódást.
Tudok mosolyogni,még a legmélyebb ponton is,tudom aztmondani :"Igen.Jól vagyok."
Épp ez az,ami miatt nem értem, miért nem tudok túllépi Rajta.
És voltaképp a legkétségbeejtőbb már nem is az,hogy nemvagyunk együtt,hanem az,hogy ennyi idő elteltével sem vagyok képes elfelejteni.
Nem érzem,hogy nemtudok nélküle élni,hisz nyilvánvalóan megy..ittvagyok.
De valami mégis van,ami miatt nemtudom elengedni.Kapaszkodok belé,és a múltba.
Nem jó döntés,el kellene engednem.Meg is próbáltam.Mégsem megy.
Azt hittem, mennifog.Azt hittem,semmiség.
Nemis. Nem hittem,hogy semmiség.Tudtam,hogy nem lesz egyszerű,mégis úgy gondoltam kész vagyok rá.
És a tény,hogy ez nincs így...hisz nyilvánvalóan nincs...megrémíszt,és az őrületbe kerget.
Nem az fáj,hogy elengedett,hanem az,hogy én viszont nem tudom őt elengedni.
~Azthiszem,már fogalmamsincs mithiszek.~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése